Belle halványan érzékelte, hogy kemény karok záródnak erőtlen teste köré, a feje bágyadtan pihent az acélos mellkason. Hallotta a férfi kapkodó lélegzetét, úgy tűnt, mintha rohant volna valami felé. Csak nehezen tudta felidézni magában az elmúlt percek eseményeit, de mikor belényilallt a felismerés, felnyögött fájdalmában. Cedric hirtelen megállt, nézte a sápadt, hófehér arcot, s csak reménykedni tudott, hogy visszatér belé az élet. Iszonyatosan megrémült, amikor a lány elvesztette az eszméletét, s pokolian bánta, hogy így erőt vett rajta a fékezhetetlen düh.
Amint tudatosult Belle-ben, hogy kinek a karjaiban is van, azonnal felpattant a szeme, s haragos kapálózásba kezdett, mígnem a férfi elengedte. Megpördült, s szemének minden dühe villámként szóródott Cedric-re. Az arca lángolt, egész testében remegett, de hangja határozott volt.
- Ne merjen még egyszer hozzám érni, Mr. Rayleigh – sziszegte.
A férfit mélységesen meglepte, hogy az előbb még oly erőtlen, törékeny kis test most csillapíthatatlanul árasztja magából a mérget. Nevetni támadt kedve, ahogyan végignézett a forrongó, kipirult arcú lányon, aki talán soha sem volt szebb, mint ebben a pillanatban.
- Ha pedig azt hiszi, hogy még ezek után is hajlandó vagyok behódolni magának, és feleségül menni Önhöz, akkor ez élete tévedése! – folytatta Belle, majd megpördült, s egyenes háttal, méltóságteljesen elindult a ház felé, de Cedric a karjánál fogva visszarántotta. – Mit akar még? A kezemet is el szeretné törni? Nem volt elég?
- Belle, ne csináld ezt! Nem akartalak bántani.
- A francokat nem! – kiáltotta, s magában elmosolyodott, mert elképzelte, hogy anyja arcára milyen megbotránkozó kifejezés ülne ki, ha megtudná, micsoda otromba szót használt egy úriember társaságában. –Talán nem fizikailag, de szemmel láthatólag beteges élvezetét lelte abban, hogy lelkileg meggyötörhet. Tessék, örüljön, a feladatát remekül teljesítette! Most pedig, ha nem haragszik, felmegyek a szobámba, mielőtt még egy újabb közveszélyes alak veszélyeztetné a testi épségemet! Vagy tudja, mit? Inkább haragudjon csak és fulladjon meg a mérgében!
Cedric nem bírta tovább, jóízűen felkacagott. Hihetetlen, hogy egy lány mennyire szórakoztató tud lenni, amikor dühös, s amikor ilyen jól áll neki az a düh.
- Örülök, hogy ennyire jól mulat – morogta.
- Belle, bocsánatáért esedezem. Nem tagadom, roppant módon élveztem, hogy végre a földre kényszerítettem egy beképzelt és túlontúl büszke nőt. Ha pedig ez a szembesítés nem tett jót a jellemének, igazán csalódnék, nemcsak Önben, hanem magamban is.
- Szóval mindez azért történt, hogy jó irányba terelgesse a természetemet? Nem gondolja, hogy egy kicsit elkésett, Mr. Rayleigh?
- De igen, magam is ettől tartok – felelte a férfi, arcáról képtelen volt letörölni a gúnyoldó vigyort.
- Miért akar egyáltalán elvenni? Mi haszna származik belőle?– bukott ki Belle-ből a kérdés, amelyen már régóta törte a fejét.
- Tudja, Miss Brightmore, én nem vagyok az a fajta férfi, aki szerelembe esik. Nem is terveztem soha, s tudtam, hogy jellememből adódóan nem is fog bekövetkezni. Undorodok attól a képtől, hogy giccses, érzelgős szavakat suttogjak, hogy az én lelkemben is az együgyű szerelem vessen ágyat. Nem, ez nem én vagyok. Nincs még egy dolog a világon, ami úgy taszítana, mint ez a teljesen fölösleges érzelem, amely csak még ostobábbá teszi az embereket. S mivel így állnak a dolgok, nem látom akadályát, hogy elvegyek egy olyan nőt, aki bár semmiféle gyengéd érzelmet nem ébreszt bennem, legalább elszórakoztat. Igen, jól hallotta, elszórakoztat. Nem is tudja, milyen jót mulatok minden egyes dühkitörésén és éles szaván, melyet nekem címez. Másrészről maga még mindig olyan, mint egy elkényeztettet kislány, és érdekes kísérlet lesz ledönteni a királynői koronát a fejéről. Harmadrészt pedig, sors fintora révén én nyertem meg a kezét, melyet az apja elkártyázott.
Belle már készen állt a goromba visszavágásra. Miként jön ez a férfi ahhoz, hogy becsmérelje és így kigúnyolja őt? Neki ezt nem kell eltűrnie! Még hogy azért akarja elvenni, mert elszórakoztatja! Ő nem akar egy érdekes kísérlet lenni! Egyáltalán hogy meri ilyen nyíltan felvállalni közömbösségét, sőt visszatetszését iránta? Minden úriember azt hazudta volna, hogy mindig is forrón szerette, csak ez idáig megdermesztette a visszautasítástól való félelem, ezért nem mert színt vallani. Ám még mielőtt felháborodással fűtött gondolatait kikiabálhatta volna a világnak, Cedric utolsó mondata hallatán a tokára forrt a szó.
- Ó, szóval mindezzel eddig nem volt tisztában? – kérdezte a férfi őszinte meglepettséggel a hangjában. – Igen, talán jobb is lett volna.
- Miről beszél? – Belle hangja hidegen, fagyosan csengett.
- Nem vagyok biztos benne, hogy jogom van elmondani.
- Fejezze be a játszadozást! Nekem jogom van hallani, az én életemről van szó!
- Emlékszik még arra az estére, amikor Mr. Brightmore-t én magam vittem haza késő éjszaka? Nos, azon az estén többet ivott a kelleténél, ami nem is okozott túlságosan nagy meglepetést számomra, hiszen tudtam, hogy tönkrement. Nem elég, hogy balga módon bizonytalan ügyletekbe fektette majdnem az összes vagyonát, mindemellett továbbra is azt képzelte, hogy gazdag ember, és eljátszotta a maradék pénzét. Azon az este már nem volt mit feltennie, ezért magát Nortfieldet kockáztatta. Biztos volt benne, hogy megnyeri a partit, s így is lett. Ettől, és a töménytelen mennyiségű brandytől a szokásosnál is jobban megnőtt a bátorsága, s a következő körben már az Ön kezét ajánlotta. Nos, számomra itt kezdett érdekessé válni a játék, s ekkor csatlakoztam be. Meg is köszönheti, hogy én nyertem, nem pedig az a szeplősképű, kapafogú McGrath, vagy a lassan hatvanadik életévét betöltő Shelley. Bár igaz, ami igaz, Shelley mellett nem sok asszonyi kötelessége lett volna – ekkor Cedric kajánul elvigyorodott, majd folytatta a mondanivalóját. – Persze nem volt igazán komoly a játék, de szükségük van a pénzemre ahhoz, hogy akár csak az idei évet is túléljék, és én éppen jótékonykodó kedvemben vagyok. Ezzel a házassággal mindketten nyerünk. Maga, Miss Brightmore megkapja a pénzemet és a hős mártír szerepében tetszeleghet, aki megmentette otthonát a pusztulástól saját boldogságának feláldozásával. Én pedig megőrizhetem érzelmi függetlenségemet, hiszen az a veszély korántsem fenyeget, hogy valaha is elcsavarja a fejemet. Ilyen egy jó üzlet, nem gondolja?
Belle nem tudta, hogy felháborodjon, amiért csupán egy árucikknek tekinti őt a férfi, amelyet ide-oda dobálhat,s kedve szerint irányítgathat, vagy mélységes és keserű csalódást érezzen amiatt, amit az apja tett. A két érzés kegyetlen csatát vívott a lelkében, de végül képtelen volt bármit is tenni vagy mondani. Csak állt megsemmisülten, s üveges szemekkel nézett vissza Rayleigh-re.
- Nocsak, sosem gondoltam volna, hogy megélem azt, amikor nem tud megszólalni, s nem futja semmiféle elmésnek szánt visszavágásra – gúnyolódott tovább Cedric.
- Igazán sajnálom és szánom magát, Mr. Rayleigh. Nem kívánom üres szónoklattal megmagyarázni, hogy pontosan miért is, éppen elegendő jellemábrázolás az, hogy képes elvenni egy olyan nőt, akit csupán a kényszer és az erőszak hajt magához!
- Ne tegyen úgy, Miss Brightmore, mintha sokkal jobb ember lenne, mint én, mert mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz.
- Ez volt a legfájdalmasabb sértés, amelyet ma a fejemhez vágott: az, hogy mi ketten valamiben is hasonlítunk. Tévedésben él, Mr. Rayleigh. Még ha egy cseppnyi igazság is lenne a szavaiban, megnyugtathatom, hogy ezentúl érvényét veszti, ugyanis mostantól minden idegszálammal azon leszek, hogy még a csíráját is kiirtsam minden vélt vagy valós közös vonásunknak.
Nem várta meg a férfi válaszát, úgy érezte, ennél többet képtelen elviselni. Megpördült, s olyan méltóságteljesen, ahogyan csak tudott, elindult a ház felé. Cedric ezúttal nem állította meg, a szemével követte a lány táncoló lépteit.
Belle fejében olyan eszeveszett gyorsasággal kavarogtak a legkülönfélébb színezetű gondolatok, hogy képtelen volt összeszedni magát, és már belefájdult a feje abba, hogy megpróbálja rendszerezni őket. Csak ment előre töretlenül, vissza a házba, majd, mikor érezte, hogy ereje fogytán van, megállt egy pillanatra, s lehunyta a szemét. Nem, nem sírhat. A könnyek mindent sokkal fájdalmasabbá tesznek. Vett egy mély levegőt, s kisöpörte az agyából a keserű emlékeket. „Most nincs erre időm. Túl sok mindent el kell végeznem még ahhoz, hogy ráérjek szomorúnak lenni.” – gondolta, s már bánta, hogy otthagyta a férfit egyedül. Most az anyja faggatni fogja, számon kéri, és kemény, goromba szavakkal illeti, amelyek már előre erejüket vesztették. Többé nem hagyja magát megvezetni, kilép a marionett bábu szerepéből.
Nagy lendülettel benyitott a szalonba, s lelkében már felvértezte magát Florence minden szitkozódása és fenyegetése ellen. Ám nagy meglepetésére nem volt más a fényűző szobában, csak az esetlen kis Cathy, s vele szemben a tőle oly szokatlan komorsággal semmibe meredő Bonnie. Látszólag nem is próbálkoztak a társalgással, vagy ha volt is Cathy részéről némi ügyetlen ráhajlás, a másik minden bizonnyal egy pillantásával elnémíthatta. Belle tudta, hogy semmi oka az örömre, hiszen azok szemében, akiket a leginkább szeret, árulóvá alacsonyodott, de kénytelen volt elmosolyodni, mikor szeme elé tárult ez a szerencsétlen jelenet. Mintha éppen egy ócska, vándorszínházi tragikomédia részletébe cseppent volna.
- Bonnie, de jó, hogy látlak! – kiáltott fel, mikor magához tért, s egy öleléssel szerette volna üdvözölni barátnőjét, de annak tartózkodó gesztusából látta, hogy nem szívesen fogadná. Belle arcáról eltűnt a bizalmaskodó mosoly, s komoly szemekkel leült az egyik faragott székre. – Cathy, magunkra hagynál, kérlek? – szavait húgához intézte, de beszéd közben egy pillanatig sem tekintett rá, szüntelenül Bonnie arcát kémlelte, amely csupán szenvtelenségről árulkodott, de a sebtében felkent máz már több helyen is repedezni kezdett. Mikor becsukódott az ajtó, barátnője keze után nyúlt, s erősen megszorította. – Hinned kell nekem, Bonnie. Én nem tudtam semmiről. Sosem okoznék neked fájdalmat szándékosan.
- Azt kívánod tőlem, hogy higgyem el, ez a házasság téged is akkora meglepetésként ért, mint engem? – Bonnie hangja ijesztően fagyos volt, s kezét kirántotta Belle szorításából. –általánosságban elmondható rólam, hogy inkább szép vagyok, mintsem lángelme, de ezt még én sem vagyok hajlandó elhinni! Hogy játszhattál így ki, Belle? Tudtad, nagyon jól tudtad, hogy mit jelent nekem… ő!
Bonnie arca lángolt, s olyan heves gesztusokkal beszélt, hogy mogyoróbarna hajának néhány tincse a szemébe hullott.
- Bonnie, tökéletesen tisztában vagy azzal, hogy mit gondolok Cedric-ről! Ő az utolsó férfi az egész világon, akihez hajlandó lettem volna hozzámenni!
- Nekem úgy tűnik, hogy még elég sok férfi van a világon, de te az ő menyasszonya vagy. Talán csak úgy próbáltad takargatni a valódi érzelmeidet, hogy mindenkivel elhitetted, mennyire megveted őt. Nem te vagy az első nő a földön, aki ezt a trükköt alkalmazza, s gratulálok, tökéletesen bevált!
- Megsértesz azzal, hogy így gondolkodsz rólam. Nem mondhatom el, hogy miért kell ennek a házasságnak megtörténnie, de abban biztos lehetsz, hogy ez szentségtelen, s isteni törvények ellen való. Sohasem gyűlöltem még annyira Cedric Rayleigh-et, mint ebben a pillanatban, és sosem voltam még benne ennyire biztos, hogy nem megyek hozzá feleségül!
Bonnie megdöbbenve nézett vissza Belle-re, aki nem tudta palástolni felindultságát. Túl sok mindent kellett rejtegetnie túl sok ember előtt. Bonnie viszont egyike volt azoknak, akikben feltétlenül megbízott, s mindennél inkább szüksége volt arra, hogy őszintén kitárulkozzon. Mielőtt még barátnője bármit is válaszolhatott volna, Belle intett, hogy folytatni fogja.
- Talán még mindig nem hiszel nekem, s nagyon fáj, hogy kételkedsz a szavaimban. De kitaláltam valamit. Valamit, ami alapján meggyőződhetsz arról, hogy sosem lennék képes hazudni neked. Azt, hogy mi vezette idáig az eseményeket, s hogy mi forgatta ki teljesen a világomat, magamban kell tartanom. De azt, hogy mi fog, s hogy minek kell történnie ezek után, teljesen világosan áll előttem.
Belle szemei felcsillantak az izgalomtól. Teljesen hirtelen és váratlanul kopogott nála az ötlet, de azonnal tudta, hogy nem lehet más megoldás.
